„A média dolgozóinak óriási a felelősségük, milyen kép alakul ki a közvéleményben a társadalmat foglalkoztató kérdésekről” (Fotó: Horváth Péter Gyula)

– Szeret motorozni?

– Kamaszkoromban nagyon vágytam rá, mert az osztályban minden fiúnak volt motorja, csak nekem nem. Pedig de szerettem volna! De hát szegénységben éltünk. Tudja, hogy ment ez. Pedagógus szülők, sok testvér, ez eleve lehetetlenné tette a gyermeki vágy elérését. Pedig még a nővéreimet is igyekeztem megkörnyékezni, hogy legalább egy Verhovinára való pénz összejöjjön. Végül biciklit kaptam.

– Megszégyenülésként élte meg?

– Tizenegy fiú hajt géppel, én lábbal, valljuk meg, nem kellemes élmény egy kamasz legénynek. Ám édesapám mindig jó érzékkel irányította a gondolkodásomat: lehet, hogy neked nem jut ez vagy az, de vannak testvéreid, szerető családod. Emlékszem, valóban helyre tudott tenni ezzel. Jogosítványt is csak már kispapként szereztem, de motorra akkor sem futotta.

– Ám manapság mégis gyakran látjuk motoron, nemrégiben például az Új Ember címlapján. Ez az új idők jele?

– Amikor szerzetesek lettünk, Athanáz testvéremnek volt egy járgánya, azt rendszeresen használtam. Miután pedig püspökké szenteltek, szó szerint az ölembe hullott a nem várt lehetőség: egy ismerősöm bármikor kölcsönadja a Harley-ját, ha kérem. Hogy ezt nem rejtem véka alá, ország-világ felé kimutatjuk, sőt motoros zarándoklatokat szervezünk, nos, ez valóban fölfogható egy új – ha nem is világ-, de – látásmód jelének.

– A PR része a jó sajtókapcsolat. Márpedig az ön írott-sugárzott renoméja jó.

– Nem tudom. Ha egy újságíró a titkaimról faggat, tegye, ha ő fontosnak tartja. Az összes fölvetődő kérdésre őszintén válaszolok. Ám hozzá szoktam tenni, hogy a média dolgozóinak óriási felelősségük van abban, milyen kép alakul ki a közvéleményben a magyar társadalmat foglalkoztató kérdésekről.

– Mire gondol?

– Például a cigányság helyzetének bemutatására.

– Véletlenül vagy szándékosan említette?

– Olyan terület, ahol különösen jelentkezik a sajtó felelőssége. Gondoljon bele, amit önök papírra, újabban gépbe vetnek, annak mekkora hatása van az emberekre! Ne csak arra figyeljen, mit akar mondani, hanem hogy mások mit olvasnak ki belőle!

– Nem lehet minden sor mellé rendőrt állítani.

– Ez igaz, de a felelősség mégis az önöké.

– Ifjúként is szeretett konfrontá-lódni?

– Ma sem szeretek. De ha kell, nem félek tőle. Bevallom, szerettem pukkasztani a polgárságot, de mindig a keresztény gondolkodásmódom mentén.

– Szokatlan társítás.

– Korántsem. Hittem abban, hogy lehet úgy polgárpukkasztó az ember, hogy közben nem destruktív, ne adj’ Isten, megaláz másokat. Például ha valaki az orrom előtt szemetet dobott el, parázsló csikket, fölvettem, az illető után mentem, s „bocsánat, ezt el tetszett hagyni” szöveggel visszaadtam neki.

– Nem kapott egy-két frászt?

– Soha. Az emberek inkább meghökkentek, s nem tudtak mit kezdeni e magatartással, nem emelték rám a kezüket. Én e helyzeteket kihasználtam, s belül remekül mulattam az érintettek elképedt ábrázatán. A szó ezen értelmében számítottam én huligánnak.

– Korából adódik a kérdés: volt KISZ-tag?

– Nem tagadhatom, a kisdobostól az agitációs propagandistaságig vittem. Ebben is volt a részemről némi kajánság. Egyrészt abban az időben csak így lehetett az iskolában közösségi életet élni – márpedig ebből alaposan kivettem a részem. Másrészt az alapszervezetben is a keresztény eszméket igyekeztem érvényre juttatni. Emlékszem, már akkor is tartottam előadást a cigányságról. Meg csoportokat szerveztem, pont úgy, ahogy Vecsey András atyától a hittanon tanultam, s elmentünk idős, elesett embereknek segíteni. A fiatalok így szép dolgokat tanultak, én pedig, ma így mondják, bomlasztottam a rendszert.

– Lányok?

– Őket mindig szerettem.

– És ők önt?

– Tettem érte. A polgárpukkasztás és ez a csibészes pimaszság vonzó tulajdonságnak számított a szemükben.

– Volt kitől örökölnie?

– Ezt is édesapámtól kaptam, aki csaknem kilencvenévesen, a halál torkában is bókokat mondott az ápolónőknek. A széptevés a szépnem képviselőinek tőlem minden esetben kijárt, s ez jólesett a lányoknak.

– Volt komoly kapcsolata?

– Igen, még a gimnáziumban kezdődött. Szép és értékes kapcsolat volt, s ennek része az is, hogy mindig tiszták maradtunk, s nem tettünk olyat, ami miatt ma bármelyikünknek szégyenkeznie kellene.

– Találkoztak azóta?

– Nem is olyan régen. Nagyon szép, mélyen emberi randevú kerekedett belőle.

– És a többi barátnő?

– Ők is ötvenévesek, s vélhetőleg még szebbek, mint voltak.

– Hány éves korában szólította meg először az Úr?

– Már óvodásként azt mondtam, pap szeretnék lenni. Érdekes, volt egyfajta elhivatottságérzésem, hogy engem valami nagy dologra hív az Úr.

– Nem túlzás ez?

– Isten bocsássa meg! Volt egy játékom, amelyről senki sem tudott. Gyakran eljátszottam azzal, hogy a Föld ura vagyok. Amit teszek, annak nyoma van, nyoma lesz a világtörténelemben. Ráléptem egy falevélre, s azt mondtam, ez most már mindig ott marad. Idővel ezt elfeledtem, hiszen szerzetesként éppen az ellenkezőjére készültem, ám a napokban újra eszembe jutott. Ma sokan fölnéznek rám, egy háromszázezer embert magába foglaló egyház vezető embere vagyok, politikusokkal, államférfiakkal tárgyalok, parolázom, többször volt személyes találkozásom a pápával. Balgán akár büszke is lehetnék erre. Ám ez nagy butaság, oktalan nagyképűség lenne. Nem érzem, hogy bármit elértem volna, hogy nagyobb lennék, mint más. Vidáman látom, hogy amire engem a Jóisten elhív, azt ugyanazzal a lendülettel megszenteli, meg is áldja, s ez végtelen biztonságot ad – a motorozástól a politikai tárgyalásokon át a püspöki liturgiák imádságáig.

– Az önöket a nyíregyházi Huszár-telepen lévő iskola miatt szegregáció vádjával beperelő roma jogvédőkkel is békében tud beszélgetni?

– Hiszem, hogy jó szándék vezeti őket, mert amit mondanak, abban rendkívül sok igazság van. Az integráció arról szól, hogy a cigány gyermek a magyarral együtt nevelkedjék, együtt pallérozódjanak, mert egymásra jó hatással vannak. Ám ez pedagógiailag csak akkor működik, ha a megfelelő környezetet is kialakítottuk hozzá. Vagyis ha az új helyzetre a csemetét, a szülőt és a tanárt is egyformán fölkészítették.

– Vannak erre nemzetközileg elfogadott sztenderdek.

– Mire gondol?

– Például X darab jól tanuló diák mellé Y mennyiségű hátrányos helyzetűt célszerű odaültetni.

– Mindig fáztam a statisztikától. Én itt ifjú életekre tekintek, nem pedig íróasztalnál kalkulált számsorokra. A jogvédők azt állítják, hogy az integráció kizárólag olyképp történhet, ahogyan a törvény paragrafusai az ő értelmezésük szerint kijelölik – én meg azt mondom, ezerféle útja-módja lehet ennek. Ha velük, köztük élünk, akkor közvetlenül látjuk, melyik tanulónak, melyik családnak mire van szüksége. Így sokkal átfogóbban tudunk segíteni.

– Mit akarnak valójában az ellenzők?

– Azt, hogy zárják be az iskolát. Hogy utána mi lesz, láthatóan nem izgatja őket. De csak korlátolt gondolkodás gyanakodhat arra, hogy a görög katolikus egyház azért hoz létre nem kevés emberi és anyagi befektetés árán a hátrányos helyzetű településeken iskolákat, hogy azzal szándékosan szegregálja az ott tanuló roma származású gyermekeket. Ez agyrém. Ha nem tudnám bizonyosan, hogy ezzel segíthetek, bele sem vágom a fejszémet ebbe a fába. Mindenesetre rajtuk kívül mindenki hálás azért, amit az egyház az iskolával, az isko­láért és az iskola környezetében tesz.

– Nem ment el hozzájuk?

– Dehogynem! Fölmentem az irodájukba, hogy meggyőzzem őket, persze ők meg próbáltak engem győzködni. Én úgy látom, mechanikusan akarják megvalósítani azt a szép eszményt, amely önmagában megállná a helyét, ám a magyar társadalom tagjai erre nincsenek fölkészítve. Ezt ők is elismerik, mégis most más céljuk nincs, mint az iskola bezárása. Márpedig a mégoly szépnek tűnő eszmények emberek nélküli, embereket figyelmen kívül hagyó, mechanikus megvalósítása mérhetetlen károkat tud okozni. Láthattuk ezt az elmúlt rendszerekben.

– Mi van, ha a bíróság bezárásra ítéli az iskolát?

– Várjuk ki a végét, hiszen a Jóisten hatalma nagy, irgalma végtelen. S bár nem tudom, hogy a jogszabályokat tekintve hogy áll a szénánk, azért bízom a Gondviselésben. Ha tovább működhet az iskolánk, az a gondoskodó szeretet győzelme lesz a hideg ráció fölött.

Miskolcon a helyi szocialista korifeusok ismételten románozásba kezdtek. Nem hiszik? Pedig igaz.

Egészen pontosan az történik Miskolcon, hogy a szocialista frakció vezetője felszólította a polgármestert, nevezze meg, a városházán dolgozók, illetve a helyi közigazgatásban és kulturális életben tevékenykedők közül ki született a határon túl, egészen konkrétan Romániában. Ezután azt is hozzátette ez a minősíthetetlen gazember, hogy a miskolci önkormányzati ülések már román nyelven zajlanak – ezzel nyilván arra utalva, hogy akik a határon túl (értsd: Erdélyben) születtek, azok románul beszélnek, hiszen románok.

Bontsuk ki ezt a gusztustalan csomagot.

Ma a miskolci szocialisták vezetője emberek születési helyére, ezzel tehát konkrétan emberek származására kíváncsi. Ma a miskolci szocialisták vezetője embereket a származásuk alapján listáz.

Ma a miskolci szocialisták vezetője annyira tudatlan, ostoba barom, hogy azt gondolja, aki Erdélyben született, az szükségképpen román, és románul beszél.

Ma a miskolci szocialisták vezetője numerus clausust óhajt bevezetni Miskolcon, ugyanis aljas listázásának egyetlen indoka az lehet, hogy a születési hely és a származás alapján meghatározza, hány itt vagy ott született, ilyen vagy olyan származású ember dolgozhat a városi önkormányzat kötelékében.

Ma a miskolci szocialisták vezetője nyilván hangosan és obligát módon elítéli Gyöngyösi Márton zsidólistára vonatkozó elmebeteg ötletét, majd hazamegy, és odvas vackának félhomályában listákat készít a határon túl született magyarokról.

Ma a miskolci szocialisták vezetője ott folytatja, ahol dicstelen és nyomorult elődei, Kovács Lászlóval és Gyurcsány Ferenccel az élen, abbahagyták: a huszonhárommillió román aljasságánál, a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor a NEM melletti undorító kampányolásnál. A miskolci szocialisták vezetője éppoly érzéketlen, tahó, nyomorult alak, mint amilyenek azok voltak. A miskolci szocialisták vezetője gyékényen árulja a nemzetet és a hazát az ilyesmire fogékony lumpenproliknak. A miskolci szocialisták vezetője Ron Werber utasításait hajtja végre, mert nincs sem önálló gondolata, sem önálló világnézete, sem meggyőződése, sem becsülete.

A szocialisták országos vezetője mindeközben Kolozsvárra ruccan álságos Canossa-járásra. A szocialisták országos vezetője azért teszi ezt, mert Ron Werber ezt tanácsolta neki. Hiszen a szocialisták országos vezetőjének önmagától fogalma sincs a határon túli magyarokról, Erdélyről, s a szocialisták országos vezetője azt sem tudta eddig, hol van Kolozsvár. A szocialisták országos vezetőjének az égvilágon semmit sem jelent az erdélyi magyarság, a felvidéki magyarság, a délvidéki magyarság, a kárpátaljai magyarság, a burgenlandi magyarság. A szocialisták országos vezetője annak a Gyurcsány Ferencnek volt a famulusa, kávéfőzője, sunyi kis talpasa, ócska segédje, aki levezényelte a 2004-es nemzetáruló gyalázatot. És kilenc esztendőn át nem jutott eszébe bocsánatot kérni. Most, hogy a határon túli magyarok szavazati jogot kaptak, Ron Werber szólt neki, hogy kell a voks, menni kell oda is kampányolni. Kiment hát Mesterházy Kolozsvárra utcafelelősnek, háztól házig vérdisznónak, s a legtökéletesebben egy helyi fiatal foglalta össze a nagy zarándoklat lényegét: „Gyalázat, hogy egy ilyen szarembert küldenek ide!”

Ehhez nincs is mit hozzátenni.

Miskolc és Kolozsvár így ér össze a szocialisták és Ron Werber rothadt agyában.

És még csak másfél év múlva lesznek a választások!

Hányszor reméltem, hogy ott álltok erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, zuglói és isten tudja még milyen nehéz sorsú magyarjaink előtt, és vezekeltek.

Sőt arra vártam a leginkább, hogy abban a pillanatban majd megnyílik alattatok a föld, s aztán fintorogva mégis kivet magából.

Csak azért, hogy megtudjátok, milyen trianoni magyarnak lenni.
Mégsem történt meg.

Kilenc évig kellett várnunk, míg végül megtettétek. Odajárultatok Markó Béla színe elé Kolozsváron, és ott vallottatok. Hogy természetesnek és jogosnak tartjátok az ellenetek tiltakozó fiatalok véleménynyilvánítását. Hogy új alapokra helyezitek nemzetpolitikátokat.

Az tetszett a legjobban, hogy azt is elismertétek, a nemzetpolitika sem a szocialista kormányok, sem az MSZP politikájában nem kapott kellő hangsúlyt, ezért jogosan kritizálták a baloldalt Magyarországon és a határon túl. Hogy 2004. december 5-én az MSZP egy rossz politikai kérdésre rossz választ adott, kárt okozva ezzel a magyar–magyar kapcsolatoknak, és olyan érzést keltve, amely joggal sértette a határon túl élő honfitársaitokat. Hogy ez olyan téves politikai döntés volt, amiért elnézést szeretnétek kérni mindenkitől, akit ezzel megsértettetek.

Ti ezzel nem megsértettetek Attilám. Ti ezzel legyilkoltátok az ál­mainkat. Az ideált, hogy testvérek és egy nemzet vagyunk! És akkor most azzal jössz, hogy ti ezt mennyire nem is gondoltátok át?

Mikor higgyünk nektek, ha 2004-ben ezt szajkóztátok heteken át: „Az MSZP nemzetpolitikája: Ne fizessünk álmainkkal, mert nehezedik a lakáshelyzet! A kettős állampolgárság a határon túliak számára nem megoldás, viszont az országnak és nekünk jelentős teher.”

Most, kilenc év után meritek azt mondani, hogy nem kellett volna!?
Persze, hogy nem kellett volna!

Tudjátok, van a bocsánatkérés, és van, ami azt megelőzi. Utólag már a bocsánatkérés is csak olyan, mint a csók a halottnak. Miközben megbocsátani lehet ugyan, sőt, kell is.

Talán egyszer majd meg is fogjuk tenni, mert a bocsánat ugye, ahogy az igaz szeretet, feltétel nélküli.
De amíg megbocsátunk, mégis elgondolkodunk szépen azon is, hogy ez nem véletlenül gyűlöletkarmesteretek legújabb húzása-e?

Attilám, tedd a kezed szíved feltételezett helyére: nem hívott-e az elmúlt napokban Ron félre egy áporodott sarokba, és nem mondta-e azt, hogy eljött az ideje a köldöknézésnek? És te még el is hitted ennek
a kérges lelkű heccmesternek, hogy most és éppen a te fejedre kell hamut szórni? Hát jól megúszta a Laci, az Ildikó, meg a Fletó is.

Legyen, hogy te viszed el a balhét, de hülyének ne nézzétek a magyart! Hogy ti majd elmentek kincses Kolozsvárra, és az igazságos Mátyás szülővárosában – apropó, hallottatok már e dicső uralkodónkról, vagy igaz szocialistáknak ne emlegessek királyokat? – azt hazudjátok, megbántatok mindent, és ezután majd bármit is ellenkezőleg tesztek és gondoltok ezért az általatok lerongyos&iacu